Egy hosszú nap végén hazaérsz, becsukod az ajtót és végre egyedül vagy. Kívülről nézve minden rendben ment, mégis marad benned egy furcsa kimerültség. Nem feltétlenül a történések súlya fárasztott ki, hanem az a folyamatos belső erőfeszítés, ami egész nap ment a háttérben.
Sok ADHD-s felnőtt csak később tanulja meg nevén nevezni ezt az élményt. Azt az állapotot, amikor látszólag működünk, közben pedig folyamatosan igazodunk, visszafogunk, figyeljük magunkat. Ezt hívjuk maszkolásnak.
A maszkolás ritkán tudatos döntésként indul. Inkább apró alkalmazkodásokból áll össze, amelyek idővel megszokott működéssé válnak.
Visszafogod a mozgást amikor érzed, hogy fészkelődnél. Bólogatsz egy beszélgetésben akkor is, amikor már elvesztetted a fonalat. Figyeled magad, nehogy túl sok legyél, túl gyors vagy túl intenzív.
Kívülről ez gyakran érettségnek vagy alkalmazkodóképességnek tűnik. Belül viszont folyamatos önfigyelés zajlik. Egy ponton pedig már nem az a kérdés, mikor veszed fel a maszkot, hanem az, hogy észreveszed-e egyáltalán, hogy rajtad van.
A legnehezebb része ennek, hogy nem látványos folyamat. Az energia lassan kopik el, szinte észrevétlenül.
Végigcsinálsz egy hosszú megbeszélést vagy egy társas eseményt, jelen vagy, működsz, majd amikor hazaérsz nem érted, miért érzed magad üresnek. Sokan ezt úgy írják le, mintha két síkon léteznének egyszerre: ahogy belül vannak és ahogy kifelé működnek.
Ez a kettősség hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni.
Azért, mert a maszkolás sokszor működik. Sokan éppen emiatt kapnak későn ADHD-diagnózist. Helytállnak, megbízhatóak, alkalmazkodók, és gyakran ezt a visszajelzést kapják:
„De hát rajtad nem is látszik.”
Ez a mondat sokszor inkább azt jelzi, hogy valaki nagyon jól megtanulta elfedni a nehézségeit.
Energiát visz, állandó önfigyelést igényel és egy idő után azt is megkérdőjelezheted, mennyire vagy még önmagad. Egy idő után nehéz lesz különválasztani, mi az, ami valóban te vagy és mi az, ami már csak alkalmazkodás.
Sokan éveken át kapnak elismerést azért, mert „jól bírják”, mert alkalmazkodnak, mert mindig megoldják. A maszk működik és éppen ezért nehéz elengedni.
A legtöbbször ez nem egyik napról a másikra történik. Inkább apró elmozdulásokban kezdődik:
A maszk levétele nem teljesítmény, hanem lassú visszatalálás önmagadhoz. Eleinte talán csak pillanatokra tapasztalod meg, milyen kevésbé igazodni. Ezek a pillanatok azonban összeadódnak és idővel már nem az lesz a kérdés, hogyan tartsd fenn a maszkot, hanem az, hogyan maradj egyre inkább önmagad.
A maszkot sokszor csak egy fordulópontnál vesszük észre. Amikor annyira elfáradunk benne, hogy már nem lehet nem ránézni mennyit visz el belőlünk.
A következő cikkben arról lesz szó, hogyan jelenik meg mindez a határokban, és miért olyan nehéz nemet mondani ADHD-val.
Felhasznált szakirodalom
